02 – A kezdetek

Kezdjük tényleg az elején. Először általános iskolában futottam „komolyabban”, amikor is a suli triatlon versenyeken indított minket. Ezek nem voltak hosszú távok. Viszont valamilyen edzésünk (úszás, futás) minden nap volt. Sajnos nem vesződtek azzal a tanáraink, hogy megtanítsák nekünk a helyes légzés-és futótechnikát, így az edzéseken elég gyorsan eljutottunk odáig, hogy szúrt az oldalunk és szájon át kapkodtuk a levegőt, hogy kihúzzuk a meghatározott táv végéig. Szenvedés volt. A futás ilyen élményként maradt meg bennem, holott évekig űztem. Amit szerettem, az a biciklizés volt. Viszont az edzésen ritkán jelent meg ez az összetevője a triatlonnak, gondolták bicajozni mindenki tud.

A középiskolában a futás teljesen kimaradt az életemből. A főiskolán is csak egy felmérés alkalmával tűnt fel az eredménye, amikor is felmérték az ingafutást. Ez azt jelenti, hogy két vonal között kellett ide-oda futni és a megadott hangjelzésig át kellett érni egyik vonaltól a másikig. Ez a hangjelzés viszont egyre rövidebb időn belül érkezett. Ekkor már 4 éve nem futottam. Ez a felmérés ennek ellenére meglepően jól sikerült, a végén már csak én szaladgáltam fel-alá egy jó darabig. Ez megerősítette bennem azt, hogy azért az általános iskolai edzéseknek volt hosszútávú pozitív hatása. No de ez az élmény sem szerettette meg velem a futást, így inkább az erősítő gyakorlatok voltak előtérben, de nem vittem túlzásba őket a főiskolán kötelező gyakorlati órák mellett.

Amikor elkezdtem gyógytornászként a rehabilitációban dolgozni és szükségessé vált a nagyobb fizikai erő és állóképesség, villám gyorsan kellett valamit tenni. Szerencsére olyan helyen dolgoztam, ahol a tornaterem a rendelkezésünkre állt futópaddal, erősítő eszközökkel és vezetett tornákkal. Ott kezdtem el bevezetni a rendszeres tornát, ami heti egy-két erősítést és egy állóképességi edzést jelentett, ami hol a futógép, hol az evezőpad, hol pedig a lépcsőzőgép volt. Tudtam, hogy ez szükséges, de még mindig az erősítő gyakorlatok voltak a kedvencek. 8 év után aztán saját rendelőt nyitottam és így már saját magam osztva be az időmet a heti két erősítő edzést mindig beiktattam. Ezeket az edzéseket én állítottam össze, funkcionális edzések voltak ezek, saját testsúlyos és súlyzós, szalagos gyakorlatokkal. Ezt jó sok évig így csináltam. Kezdetben túlnyomórészt talajon dolgoztam, majd beiktattam az állásban végzett egyensúly-és erősítő gyakorlatokat. Egyre többet dolgoztam állásban, komplex gyakorlatokat végezve.

Meg-megfordult a fejemben, hogy kellene állóképességi edzést is beiktatni, de otthon vagy a rendelőben erősíteni sokkal egyszerűbb volt, mint a Margitszigetre kisétálni a rekortán pályára.  Néha megtettem, de elenyésző számban és nem okozott túl pozitív élményt.

6 éve költöztünk le vidékre. Itt is tovább folytattam az erősítő gyakorlataimat. Ezeket a www.mevergo.com oldalon gyűjtöttem össze.

Az erőnlétem jó volt, azonban az állóképességem nem. Hogy vettem ezt észre? Egyszer, amikor sétáltam az utcán, felhívott a testvérem, és egy perc után megkérdezte, hogy ha futok esetleg, akkor nem zavar. Úgy kapkodtam a levegőt, hogy azt gondolta, ha ebben az állapotban beszélget velem hamarosan elájulok. Ez megismétlődött még más ismerősömmel is. Őrületesen kellemetlen volt, ez így nem mehet tovább, gondoltam. Mivel a kórház tornaterméből viszonylag kellemes élményekre emlékszem vissza a futópaddal kapcsolatban, úgy gondoltam az egy jó választás lehet. Időjárástól függetlenül tudom használni, nincs kifogás, itt van, csinálni kell. Így végig böngésztem az internetet és a sok ajánlat közül kiválasztottam egyet. A fő szempont az volt, hogy könnyen állítható legyen mind a sebesség, mind az emelkedő és össze tudjam csukni, hisz összecsukott állapotban sem kicsi egy futógép és a ház tervezésénél nem gondoltunk rá, hogy elkezdem telerakni majd a helyiségeket ilyen helyigényes eszközökkel. A másik, egy elektromos zongora lett, ami jóval a futógép után érkezett, de ez nem tartozik a tárgyhoz. A futógép mára az egyik legtöbbet használt gépünké vált a mosogatógép után. Nagyon megszerettem, pedig nem volt könnyű folyamat az életem részévé tenni a futást. Hogy sikerült mégis?

Hogy kezdtem el?

Első lépésként a múltbeli kellemetlen és kellemes megélések tudatosításával kezdtem, ami a futást illeti. Számba vettem milyen pozitív (ami segíteni fog engem) és negatív érzéseket (ami hátráltatni fog) és megéléseket kötök hozzá.  Amikor az általános iskolában futottunk, a futáshoz a kínlódás, a zihálás, a kiszáradt torok és a szúró oldalam kapcsolódott, mint megélés. Ezek nem túl pozitív élmények. Az évi 3-4 versenyen szerzett jó helyezés ezt nem tudta felülírni bennem. A munkahelyemen közösségben futottam, olyan emberekkel, akikkel szerettem együtt lenni, ami nagyon pozitív. De a tudatalattim még mindig tiltakozott. Ezután végig gondoltam, milyen tevékenységgel tudom összekötni, ami még jobban motivál arra, hogy fussak. Erről fogok írni a későbbiekben részletesen, mert nagyon lényegesnek tartom.

Ezután, hogy ránéztem a lelki oldalára a futásnak (az előre mozdító és a hátráltató megéléseknek), meg kellett terveznem fizikailag is mit szeretnék.

Az állóképességemen javítani. De ha túlzásba viszem a tervezést, akkor megint kiborul a tudatalattim, hiszen kényszer válik belőle, tehát nézzük mi legyen a legfontosabb?

A légzés és az egészségmegőrzés

Az egyik kiemelkedő könyv, ami nekem nagy segítség volt James Nestor Lélegzet c. könyve. Tudtam, hogy kizárólag orrlégzéssel futhatok. Könnyen tudtam azonosulni a könyv írójával, hiszen gyerekkoromban szinte mindig náthás voltam, így teljesen átszoktam a szájlégzésre, ami miatt még könnyebben összeszedtem a légúti fertőzéseket így hamar egy ördögi körben találtam magam. Szájon át lélegeztem évekig és nem értettem miért vagyok annyiszor beteg. Ez az általános iskolás évek alatt volt, amikor is ilyen körülmények között sportoltam. A szüleim persze vittek orvostól orvosig, aminek a végeredménye az lett, hogy kivették mind az orr-mind a garatmandulámat, megszabadítván engem két fontos nyirokszervemtől, de tény, hogy szabadabbá váltak a légutaim. Azonban azt tapasztaltam, hogy ha megpróbálok orron keresztül lélegezni, akkor tutti megfulladok. Azt éreztem ugyanis, hogy az a levegő, ami bejut a légutaimba az orromon át, édes kevés. Arra nem emlékszek, hogy valaki mondta-e nekem, hogy próbáljak orron át lélegezni, mindenesetre én rendületlenül próbálkoztam, hiszen éreztem én is, hogy az lenne a normális. Máig emlékszem az átszokás folyamatára. Vettem 3 levegőt az orromon át, majd egy nagy levegőt szájon keresztül, hogy ne fulladjak meg. Arra már nem emlékszem mennyi idő volt átszokni orrlégzésre, de arra igen, hogy végül már nem éreztem azt az ingert, hogy szájon át pótoljam a hiányzó levegőt. Innentől kezdve orron át lélegeztem és láss csodát, ezekután elvétve voltam beteg.

Szóval a könyv elolvasása és a futás újrakezdése egybe esett. Így a legfontosabb szempont az volt, hogy orrlégzéssel fussak és fokozatos terheléssel. Nem szerettem volna az iskolás éveimben érzett tüneteket a futás alatt újra megtapasztalni. Így 2021 szeptemberében nekikezdtem kocogni, csak magamra figyelve, amit a testem üzen nekem. Elhatároztam, hogy nem elégedetlenkedek a teljesítményemmel, figyelembe veszem mindig az aktuális állapotomat és annak megfelelően terhelem magam. Nem vagyok versengő típus, a célom nem valamely versenyen való részvétel, hanem a saját állóképességem javítása olyan ütemben, ami számomra örömet okoz. Mivel most már a saját céljaim kapcsolódtak a futáshoz, nem volt megmérettetés, a nyugalom, az öröm vette át a negatív megélések helyét. Ez az, amit nagyon fontosnak tartok, hogy a sporthoz pozitív érzések, ezáltal kellemes megélések kapcsolódjanak, csak így lehet bent tartani az ilyen rendszerességet a mindennapokban.